„…A jó megítélés tapasztalaton alapul, az meg sok hibás döntésen….”
„…A jó megítélés tapasztalaton alapul, az meg sok hibás döntésen….”
Skócia – A brit korona gyémántjai – 2015. július 4 – 12.
Hidd el abban nincs semmi meglepő, hogy újra Skóciába indulunk. Nagyon egyszerűen annyit mondhatok – persze nyilvánvalóan elfogultan -, hogy mesebeli ország, gyönyörű tájakkal, izgalmas történelemmel és nem utolsó sorban végtelenül kedves emberekkel.
2014. szeptember-október, a következő évi út tervezése, szervezésének kezdete. Egy gyors közvélemény kutatás, melynek eredménye; a Student Lines – „A brit korona gyémántjai” programja az egyértelmű befutó választ. Még azok az utastársak is, akikkel már voltam Skóciában (2007, 2013), úgy gondolták, hogy ide ismét el kell látogatnunk.
Az ismételt skót kalandozás mellett szólt, nem kis részben az is, hogy Amszterdamból hajóval kelünk át az Északi tengeren Britanniába, továbbá, hogy a programban szerepel az egy napos Észak-Ír kirándulás az „Óriások átjárójához”.
Hajóval Britanniába, meg kell mondjam egész őszintén számomra ez a tény igencsak izgalmassá tette a kalandot. Éjszaka a tengeren? Ráadásul több mint 17 órán keresztül? És ha nagyobb hullámok lesznek, mint a fürdőkádamban, vagy egy fürdőmedencében? És ha kissé rosszul leszek? És ha nagyon rosszul leszek? És ha nem élem túl? …és ha? …és ha?
Szóval volt para, mit ne mondjak, de ezt az utat csak ezért, nem volt szabad kihagyni!
Így lett, és a megélt élmény mindent felülír, ezt a képek is bizonyítják majd…
Július 4 – 5. – Indulás Skóciába, Amszterdam érintésével…
A találkozó és az indulás Budapesten a Planetárium parkolójában volt, ahonnan 12:30-kor indultunk Amszterdam felé.
Némi kavarodás és a pakolási nehézségek leküzdését követően elvackoltuk magunkat és már száguldottunk is.
Az éjszakai buszozást a néhány lazító pihenő segítségével sikerült túlélnünk és igen korán érkeztünk Amszterdamba. Mint a képeken is látható a reggeli Amszterdam magyar szótól volt halk. Ugyan is annyira nem volt senki az utcákon, hogy nem mertünk csak suttogva hangoskodni.
Azért szépen lassan beindult az élet, 9:00 órakor a Van Gogh múzeumban kezdődött a programunk.
A Van Gogh Múzeum a Rijks múzeum mögött található. A múzeum a világ legnagyobb Van Gogh festmény-kollekciójának ad otthont. A kiállított festményekkel a festő fejlődése tökéletesen lekövethető, de alkalmasak a XIX. sz.-i kortárs festők műveivel való összehasonlításra is.
A múzeumi séta után rövid hajózásra indultunk.
Amszterdam, Hollandia fővárosa, az Amstel folyó partján fekszik. Az észak Velencéje néven is emlegetett várost rengeteg csatorna, híd, szűk utcácska alkotja.
Legmagasabb pontja tengerszint felett 40 cm-re van. Repülőtere -6 méteres mélységben található. Amszterdam 207 négyzetkilométeres területének ötödrészét az öböl, a kikötőmedencék, a csatornák, és a folyók vízfelületei foglalják el.
A város körútjait, sugárútjait, a grachtok (csatornák) alkotják, melyeknek hosszúsága 44 km.
A város így kb. 100 szigetre tagolódik, melyeket a grachtok fölött átívelő hidak kapcsolnak össze egymással. Méltán nevezik a vizek városának, és észak Velencéjének is.
Amszterdam belvárosában sétálhattunk egy órácskát, majd elindultunk a kikötőbe, ahonnan komppal utaztunk át Newcastle-be.
A komphajónkat nem nagyon láttuk, de annyit tudtunk róla, hogy 11 szintes, fürdőszobás kabinokban leszünk négyesével és 17 órás az út, így másnap reggel fél tízkor kötünk majd ki Newcastle-ben.
Korábban kellett odaérnünk a becsekkolás miatt. Miután a csoport minden tagja átesett az adminisztratív procedúrán, megkaptuk a beszállókártyáinkat (kabinjegyek) elnyelt minket a hajó. A buszunk a hajó gyomrában, mi pedig jóval a vízvonal alatt a második szinten foglalhattuk el szállásainkat.
Amint tehettük zuhanyoztunk egy nagyot vacsora előtt és elkeztük bebarangolni az úszó acél-minivárost.
A kikötő felé fortyogott a természet. Zuhogott az eső és viharos szél fújt. Mit mondjak nem volt izgalom mentes a dolog, hiszen ha így marad, akkor milyen viszonyok lesznek a nyílt tengeren? Szerencsére mire ez bekövetkezett volna kisütött a nap és a vihar elült.
No de ezzel nem volt időnk foglalkozni, inkább felderítő útra indultunk. Volt vásárlási lehetőség, moziterem, casinó, bár, éttermek és külön VIP rész. A 8, 9, 10 és 11. szintek nyitottak voltak. A kilátás pazar volt, bár egy idő után csak a tengert láttuk, semmi mást. Aki le szerette volna fotózni a naplementét, nem bírta kivárni, még este 11-kor is magasan állt a Nap.
A tengeribetegségtől tartva a gyógyszer készenlétben volt, de mérlegelni kellett, vagy egy-két kupica finom pálesz, vagy a tabletta. Mit mondjak, nem a tabletta lett a befutó.
Egy isteni vacsorát követően belehallgattunk a „ladik” éjszakai életébe. Mindenhol vidám jókedvű szórakozó emberek.
Végül is kellemes érzésekkel telve megpróbáltunk szuszókálni, de ez nem igazán sikerült…
Július 6. – a tengeren Newcastle felé, Hadriánusz falánál, Gretna Green…
A reggel gyönyörűségesen kezdődött. Sikerült a napfelkeltét megcsodálni az Északi-tengeren.
Mégegyszer ilyen csodában nem lesz részem, ebben biztos vagyok. Néhány jól és kevésbé jól sikerült felvételen meg is örökítettük ezt.
Egy csodás reggelit követően 10:00 óra körül megérkeztünk Newcastle-be.
Egy nem túl rövid procedúrát követően végre brit földre léphettünk.
Az úticélunk a brit sziget másik partja, de közben még ellátogattunk a Hadrianusz császár által építtetett fal maradványaihoz és a skót-angol határon fekvő Gretna Green-be.
Hadrianus fala (angolul: Hadrian’s Wall) az Egyesült Királyságban, Észak-Angliában található az egyik tengerparttól a másikig húzódó kőfal, melyet a római korban Britannia provincia határára építettek.
A római hadsereg nyolc év alatt építette meg a falat. A fal 120 kilométer hosszú, mintegy 4,5 méter magas, 3 méter széles, egyik tengerparttól a másikig húzódik.
A falat római mérföldenként (1481 m) erődökkel egészítették ki. Két erőd között meghatározott távolságban két-két bástyát helyeztek el. Az erődökben sok ember fért el, de a katonák többsége a faltól délre állomásozott.
Ezen azonban később változtattak, tizennégy új erődítményt építettek fel, amelyekben több tízezer római katonát szállásoltak el.
A bástyákkal, tornyokkal és erődítményekkel megerősített fal mellett a rómaiak utakat is építettek és azok mentén létrehozták az ellátó központjaikat.
Gretna Green falu Skócia déli részén, a menekülő szerelmesek esküvőiről híres.
A Londontól Edinburghig vezető autóút mentén az első skóciai település volt Dumfries és Galloway megyében, az Esk folyó torkolatához közel.
Gretna Green a skót–angol határon helyezkedik el, az A74 (M)-es autópályáról lehet megközelíteni. Gretna Green a világ egyik legnépszerűbb házasságkötő célállomása, évente több mint 5000 esküvőt rendeznek Gretnában, vagy Gretna Green területén, és minden hatodik skót esküvőt itt tartják.
A hiedelmek szerint Gretna híres szökevény-házasságai 1754-ben kezdődtek, amikor a Lord Hardwicke-féle házasságtörvény hatályba lépett Angliában.
A törvény értelmében, ha egy kiskorú (21 éven aluli) szülője ellenezte a frigyet, megakadályozhatta azt.
A törvény szigorított a házasságkötési feltételeken Angliában és Walesben, de ez Skóciára nem vonatkozott, ahol a fiúk 14 éves, a lányok 12 éves kortól házasodhattak szülői beleegyezéssel vagy anélkül.
Sajnos másról is elhíresült ez a régió, Gretna Green közelében történt a brit történelem legszörnyűbb vasúti szerencsétlensége, a quintinshilli vonatbaleset 226 halálos áldozattal, 1915-ben.
Késő délután, egy gyors bevásárlás után érkeztünk meg Ayrshire-be a Craig Tara nevű lakóparkba, a szállásunkra.
Július 7. – Ezt a napot Edinburgh-ban töltöttük…
Aki járt már itt az visszavágyik. Én már harmadszor vagyok Skócia fővárosában, de nem lehetetlen, hogy még visszatérek ide; csodás hely.
Az egész várost a központi helyen elhelyezkedő vár foglalja el. Az óvárosi részen a középkori utcák kanyarognak szépen karbantartott házakkal és mindenütt a nagy skót tudatot jelképező „kiltet” árulják.
A várban a skót koronázási ékszereket kell megkeresni és megnézni, de további érdekességeket is találhatunk.
A kilátás fantasztikus a városra. Jó időben még az öböl rész is látható. A várból egyenes út vezet a királynő itteni rezidenciájához, ami nagyon ritkán látogatható, leginkább csak a képtárát lehet megnézni, azonban a parkja feletti, leszakadt oldalú „hegy”, az Arthur széke, vagy a Calton Hill „megmászása” óriási élményt nyújt, a fotósoknak különösen.
Mivel nem először vagyunk itt, a vár-látogatást kihagytuk, a „Hop On Hop Off” városnézést választva a „Majestik Tour” emeletes buszával jártuk be a város egyéb, még nem látott részeit.
A városnak olyan hangulata van, mintha mindig ünnep lenne.
Szól a zene, a skót duda hangját hallani minden honnan. A járókelők között több skót szoknyás férfit is láthattunk. Hírességekről elnevezett bárok, skót whisky shopok, hangulatos utcák és mindehol pub.
Meglátogattuk a National Galleryt, ellátogattunk a pubok utcájába és a délutáni záporeső elől menekülve az áruházak forgatagát is megtapasztalhattuk.
Mindent összevetve remek napunk volt.
Jó hangulatban, sajgó lábakkal, de vidáman indultunk a szállásunkra.
Július 8. – ezen a napon Észak-Írországba látogattunk…
Szerintem többen is erre a napra vártunk, hiszen Észak-Írországba látogatunk és ez nagyon izgis lesz.
Hogy újra hajózunk a tengeren? Ez csak ízesíti a programot.
Amikor átértünk az É-Ír szigetre, a tengerparton buszoztunk végig egészen a Rope Bridge-ig.
Ez egy kötélhíd az aprócska szigetek között. Így messziről nézve is felelmetes a látvány. Sajnos nekünk nem volt időnk arra, hogy közelebbről is megtapasztaljuk a kötélhídon sétálás érzését. Így csak távolról csodálhattuk az éppen ott lévők bátorságát. Azért néhány infó róla.
A kötélhidat kb. 200 évvel ezelőtt a helybéli halászok feszítették ki ide, hogy a szárazföldet összekössék a kicinyke, madaraktól (főleg sirályok) hangos szigettel.
Így bekeríthették a szomszédos öböl bejáratát, aminek az lett az eredménye, hogy apály idején nagy mennyiségben foghatták össze az öbölben rekedt halakat.
A mai napig használják ezt a technikát az itteni halászok, kis mesebeli kunyhójuk még mindig áll a szigeten (ez az egyetlen épület rajta).
A vállalkozó szellemű túristánál nem árt, ha van font, mert a legtöbb helyen nem igazán fogadják el az eurót.
A belépőjegy a kötélhídhoz 4 fontba kerül. Kapunk egy kis tájékoztató füzetet, majd kb. 15 perces sétával eljutunk a hídhoz.
Útközben látjuk a Rathlin-szigetet, amely 1306-ban a skótok királyának volt a menedéke, ott bujdosott az angolok elől.
Tiszta időben még Skócia partjait is látni.
A rövid nézelődés, fotózás után indultunk a parton található Dunluce Castle romjaihoz. Ez sem kissebb látványosság, valamint a hozzá fűződő történet sem semmi.
A Dunluce kastély, a Giant’s Causeway és Portrush között fekszik, Co. Antrim-ban.
Egy híd vezet a kastélyhoz, nagyon szép, de egyben félelmetes is a Dunluce körüli táj. Egy sziklaszakadék legszélén található, emiatt stratégiai fontossága nagy volt már a középkorban is.
Viharos történelem jellemezte, az 1200-as években építette Richard de Burgh, majd a skót Macdonnel klán tulajdonába került. Dunluce közelében süllyedt el a Spanyol Armada egyik fontos hajója, a Girona is.
Viharos és zátonyokkal teli erre a tenger. Az a szóbeszéd járja, hogy éppen egy esküvőt tartottak a kastélyban a 17. században egy viharos napon, amikor is a konyha a tengerbe omlott.
A katasztrófát egyetlen konyhai kisegítő fiú élte túl, ő a konyha épen megmaradt sarkában ült.
Minden lehetséges módon próbálják megóvni ezt az értékes történelmi emléket a pusztulástól, de az erózió egyenlőre nyerésre áll. Így aki erre jár még most érdemes megnézni ezt a különleges és misztikus kastélyt, mert lehet, hogy nem sokáig láthatjuk már.
A kastély egész évben nyitva tart.
A mintegy másfél órás vár-romnéző után indultunk a Giant’s Causeway-hez, az Óriások útja-hoz.
A legenda szerint egykor az ír óriás, Finn MacCool (Fionn mac Cumhaill) utat épített magának tengerparti, antrimi otthonától az atlanti vizeken át esküdt ellensége, a skót Finn Gall Hebridákon fekvő erődjéig.
Százával szedte össze a hosszú kőcölöpöket, sorjában leverte őket a tengerfenékbe, aztán hazatért, hogy kipihenje magát, mielőtt támadásra indul Finn Gall ellen.
De a ravasz skót óriás megelőzte, maga ment át szigetéről, Staffáról Írországba. MacCool feleségének azonban sikerült elhitetnie vele, hogy az alvó óriás csak a kisfia.
Finn Gall megrettent, (mekkora lehet akkor az apa?). Ezért aztán ijedtében elmenekült. Amikor kiért a tengerre, felszaggatta maga mögött az utat, hogy senki se járhasson többé rajta…
Ezt a partvidéket 1692-ben fedezte fel Derry egyik püspöke, de csak egy évvel később jutott a világ tudomására egy újságcikk nyomán.
Igazi nemzetközi figyelmet viszont csak azután kapott, hogy a dublini festő Susanna Drury 1739-ben vízfestményeket készített e különös természeti képződményekről.
Említést tesz róla az 1765-ben kiadott francia Encyclopédie 12. kiadása, és Drury egyik metszete megjelenik az Encyclopédie 1768-as illusztrációs kiadásában is. A képhez tartozó magyarázatban Nicolas Desmarest francia geológus véli először az Óriások útja bazalt oszlopait vulkáni eredetűnek.
Az Óriások útja egy vulkáni tevékenység eredményeként létrejött, körülbelül 40000 bazaltoszlopból álló természeti képződmény Antrim megye atlanti partjainál.
60 millió évvel ezelőtt, a paleogén időszakban az Ír-sziget ezen részén jelentős volt a vulkáni aktivitás. Olvadt kőzet hatolt át a korábbi mészkőfelszín repedésein, és kiterjedt lávamezőket hozott létre.
Három egymást követő időszak kitörései formálták a mai felszínt, melyek közül a középsőben alakultak ki az „óriások útját” alkotó jellegzetes oszlopos bazaltformák.
Ahogy a kiömlő láva hűlni, és ezzel együtt zsugorodni kezdett, repedések keletkeztek a felszínén. Az egyenletes hűlés a repedések ismétlődő méhsejt mintázatát hozta létre, melyek azután változatlan formában hatoltak a mélyebb rétegekbe, amint azok is fokozatosan lehűltek, így kialakítva a megszilárdult láva poligon hasábokból álló belső szerkezetét.
Az egymáshoz szorosan illeszkedő oszlopok többsége hatszögletű, de vannak 4, 5, 7 és 8 szögűek is. A legmagasabbak kb. 12 méteresek, de a megszilárdult láva vastagsága helyenként a 28 métert is eléri.
1986-ban az UNESCO a világörökség részének nyilvánította.
Július 9. – Dunure Castle, Culzean Castle, Burns emlékpark…
Az elmúlt két nap igen szigorú, mondhatni feszes időbeosztása után végre egy nyugodtabb, lazább nap következett.
Meglátogathattuk a tengerpartot, körbe nézhettünk a lakóparkban.
Csak 9:00 órakor indult a napi program, mely szerint egy tengerparti várromhoz látogattunk el, a Dunure Castle romjaihoz.
A ma már túrista látványosságnak számító várrom a Kennedy család korábbi kastélya volt. Melyet egy tűzvész pusztított el és a család utána építtette meg a Culzean Castle-t.
A Culzean kastély Skócia Ayrshire-i tengerpartján található. Korábban a skót főnemesek, a Kennedy-klánhoz tartozó Ailsa márkijai lakták, jelenlegi tulajdonosa a National Trust for Scotland (Skót Nemzeti Vagyon).
A sziklatetőre épült kastély a Culzean Castle & Country Parkban van, és nyitott a nagyközönség számára.
1987 óta a kastély képe díszíti a Royal Bank of Scotland által kiadott ötfontos bankjegy hátoldalát.
Az L-alakú Culzean kastély David Kennedy, Cassilis 10. grófja megrendelésére épült. Ő utasította Robert Adam építészt, hogy építsen át egy meglévő, impozáns épületet egy elegáns kastéllyá.
Az építkezés több szakaszban zajlott 1777 és 1792 között. Magában foglalt egy nagy, henger alakú tornyot, benne egy kerek szalonnal (kilátással a tengerre), egy tágas, ovális lépcsőházat és jó néhány szépen berendezett lakosztályt.
1945-ben a Kennedy/Anderson család részben átadta a kastélyt a National Trust for Scotlandnak, azzal a kikötéssel, hogy a legfelső szinten lévő lakosztályt bocsássák Dwight Eisenhower tábornok rendelkezésére, elismerésül a második világháborúban játszott szerepéért.
A tábornok először 1946-ban látogatott a kastélyba, ahol összesen négy alkalommal tartózkodott, ebből egyszer az Amerikai Egyesült Államok elnökeként.
Az egyik szobát ma egy Eisenhower életét bemutató kiállítás foglalja el. A kastélyt 2011 áprilisában, egy felújítást követően nyitották meg újra. A munkálatokat egy amerikai milliomos, William Lindsay finanszírozta, aki egyébként soha nem fordult meg Skóciában.
A kastély északi oldalán lévő öbölnél áll a Gas House, amely városi gázzal látta el a kastélyt egészen 1940-ig.
Az épületcsoport magában foglalja a Gas Manager’s house-t, a Retort House-t (retorta-ház), a fennmaradó rész pedig az úgynevezett gasometer (gázmérő). A kastély alatt tengervíz vájta barlangok találhatók, melyek jelenleg el vannak zárva a látogatók elöl. Tervezik, hogy ezeket is múzeummá alakítják.
A kastélyban szállás foglalható, és alkalmas esküvői szertartások lebonyolítására is.
A kastélylátogatás után Robert Burns múzeumába és emlékparkjához látogattunk.
Skócia nemzeti költőjének tartják. Ő a scots nyelven alkotó költők közül a legismertebb, habár sok munkája angolul is megjelent.
Skót kulturális ikonként ünnepelték a 19. és a 20. század folyamán Skóciában és a világon szétszóródott skót közösségekben egyaránt. A romantika korszakának egyik legjelentősebb képviselője. Halála után a liberalizmus és a szocializmus alapjait letevők számára is inspirációt jelentettek írásai. Szabadkőműves volt.
1786-ban jelent meg az elismerést hozó „Versek, nagyobbrészt skót népnyelven” kötete. Több száz új dalt írt, valamint régi skót népdalokat formált újjá.
Költészete erőteljesen önéletrajzi jellegű, környezetének spontán eseményei mind gazdag, lírai nyelven szólalnak meg.
Költői önarcképének versei a Földmíves volt az apám, Egy dalnok sírfelirata.
Burns a parasztköltő, a skótok legnagyobb nemzeti költője. Költészetének központi műfaja a dal (John Anderson, szívem John; Haj-hajdanán).
A nap utolsó napirendi pontja; csomagolás, pakkot összekészíteni, mert holnap kora reggel indulunk London felé.
Július 10. – útban London felé a Lake District National Park-ban…
Sajnos eljött a búcsú ideje. Reggel 6:00 óra, a csomagok eltünnek a busz gyomrában és irány Lake District.
A Tóvidék Nemzeti Park, azaz a Lake District National Park Anglia egyik legnagyobb nemzeti parkja.
Látogatók ezreit vonzza a csodálatos, geológiai különlegességeiről ismert terület. A festői kirándulóutak és tavak – Derwentwater, Thirlmere és Bassenthwaite – területeit csak gyalog lehet bejárni, mint a Skidda és Caldback között húzódó Back of Skiddaw néven ismert hegycsoportot vagy a Thirlmere keleti oldalán magasodó Helvellyn-hegységet.
A Tóvidék legszebb részein két hosszú gyalogút is átvezet. Az egyik a 110 km hosszú Cumbrian Way, ez Carlisle-t közti össze Kenswicken és Conistonon át Ulverstonnal.
A másik a Coast to Coast Way nyugati szakasza. Ezeken kívül több száz rövidebb turistaút és ösvény fut a tavak partján, vagy a nagyobb kihívást jelentő hegycsúcsok felé.
Mivel az időnk szűke igen kevés barangolást engedett, egy vízeséshez látogattunk, az Aira Force vízeséshez. Szerencsénkre az időjárás kegyeibe fogadott minket és gyönyürő időben túrázhattunk az erdőben.
Miután kigyönyörködtük magunkat, újra a buszon gurultunk a Windermere tó partján fekvő Bowness-on-Windermere településhez.
Windermere tó, 16 kilométeres hosszával Anglia leghosszabb tava. A tó partján iparmágnások építettek gyönyörű házakat maguknak jóval a vasút megjelenése előtt.
Amikor a vasút elért ide 1847-ben, hirtelen sokak számára vált elérhetővé, hogy egynapos kirándulást tegyenek a tóvidék környékén.
Ma egész évben közlekedő autós-komp köti össze a keleti és a nyugati partot.
Nyári hónapokban gőzhajó közlekedik észak-déli irányban Ambleside és Lakeside között.
Az erdővel borított Belle Isle a tó egyik legszebb része, de a szigeten tilos kikötni, így nem lehet közelről megnézni a különös kerek házat.
A tó déli végénél fekszik a Fell Foot Park.
A keleti parton fekvő Bowness-on-Windermere, a jachtozók központja, melynek sok épülete a viktoriánus kort idézi.
A kellemes hangulatú tóparti séta után elindultunk London felé, ahol egy tranzitszálláson, ágyikóban készülhettünk fel a londoni egész napos városnézésre, ill. azt követő több mint 1700 km-es buszozásra Budapestig.
Július 11. – egy nap Londonban…
Az előző nap esti, némi nemű megpróbáltatás, tortúra után, egy igazán impozáns, szinvonalas tranzitszállás kényelmét kiélvezve, az eltöltött éjszakát követően könnyű reggeli és irány London.
A csoport nagyobb része a program szerint a londoni belváros nevezetességeit járta be. A Big Ben, Westminster-negyed, Buckingham Palota, St. James’ Park, Piccadilly Circus, Soho, China Town, Covent Garden, Trafalgar tér és ha marad idő, akkor látogatás a National Gallery-ben.
Voltunk páran, akik ezt a „körütat”, már néhányszor bejártuk, így engedélyt kaptunk egy kis önállóságra.
Ezt a lehetőséget kihasználva néhányan vettünk egy napi jegyet és a 15-ös busszal elmentünk a Tower-hez.
A várbörtönk körbejárni sem kevés idő, pláne ilyen szép napsütésben, amikor érdemes kihasználni minden percet a fényképezésre.
Miután megérkeztünk, kerestünk egy jó kilátású, Temzére és a Tower Bridge-re néző padot és energiát gyüjtve egy jót kajáltunk, nem vissza utasítva az éhes madarakat sem.
A Tower-t 1078-ban alapították, amikor Hódító Vilmos elrendelte a Fehér Torony építését a városfal délkeleti sarkánál, a Temze mellett. Ez egyidejűleg védte a normannokat a londoni városlakóktól és Londont a külső támadóktól.
Vilmos külön erre a célra Franciaországból hozatta a köveket, és építészként a rochesteri püspököt, Gundulphot nevezte ki.
Egyes írók a Tower-t korábbinak gondolták (Shakespeare is ezt állítja a III. Richárd című darabjában) és azt állították, hogy Julius Caesar építtette.
Ez a római eredet azonban csak legenda, mint ahogy az is, hogy az építésnél használt meszet vadállatok vérével oltották.
A 12. században Oroszlánszívű Richárd fallal és vizesárokkal vette körül a Fehér Tornyot. Az árkot a Temze vizével töltette fel.
Az árok akkor lett igazán használható, amikor a III. Henrik holland technikával át alakíttatta. Szintén III. Henrik volt az, aki megerősíttette a külső falakat. Az erődítési munkákat 1275 és 1285 között I. Edward fejeztette be, aki a meglévők mellé még egy védelmi vonalat építtetett, feltöltette az árkot és egy új árkot ásatott a külső körfalon kívül.
Ezt az árkot 1830-ban szárították ki és emberi csontokat találtak az alján.
A Tower Bridge…;
a 19. század végén szükségessé vált Londonban egy újabb közlekedési kapcsolat létesítése a Temze felett, mely a megépült hidaknál keletebbre, a tengerhez közelebb helyezkedik el. London számára a tengeri kapcsolat azonban a városon belülinél is fontosabb volt, így a parlament előírta, hogy a hídnak biztosítania kell a legnagyobb tengeri hajók áthaladásának lehetőségét is.
Ez az előírás vezetett a középső felnyitható kétszárnyú billenő hídelem megoldáshoz. Nevét a közelben található londoni Towerről kapta, megjelenését is hozzá kellett igazítani, így jöttek létre a ma is látható stílusú tornyok.
Építését 1886-ban kezdték el és 1894-ben fejezték be.
1894-ben döntöttek Párizsban az ókori olimpiai játékok felújításáról és az újkori olimpiák történetében London az egyetlen város, amely 1908 és 1948 után 2012-ben harmadszor is otthont adhatott a világ legrangosabb sporteseményének, s ennek során már a Tower hídra is felkerült az öt földrész egységét jelképező ötkarikás szimbólum.
Az „akkuk feltöltése” után újult erővel folytattuk a sétát. Miután mindent megnéztünk és lefényképeztünk buszra szálva irány a city. Ellátogattunk a Hamleys játék árúházba. Nem bántuk meg, de volt némi hiányérzetünk, hiszen sok mindent nem tudtunk megvenni, amit szerettünk volna. Egy vagyont el lehetne költeni.
A nap további részében a „szabadcsapat” egy része egy pub-ot vett célba, a másik része folytatta sétáját és a Buckingham palota felé vette az irányt. Sajnos az őrségváltás ceremóniájáról lemaradtunk, de látnivaló és fényképezni való így is akadt bőven.
Az igencsak hosszúra nyúlt séta végeztével a National Gallery kévézójában kerestünk menedéket.
Délután még jutott időnk egy kis piknikezésre a London Eye alatt, figyelve a kígyózó tömeget, amint arra vár, hogy bejusson egy körre valamelyik megüresedő kapszulába.
Sajnos ennek az idillnek is vége szakadt, hiszen este 21:20 órakor az EuroTunel menetrend szerinti járatát el kellett érnünk, melyel átkelünk a kontinensre és irány Budapest.
Július 12. – útban Budapest felé…
Egy rövidke összefoglaló a kalandról…
Az éjszaka viszonylag gyorsan eltelt és a két buszvezetőnk is igen serényen rották a kilómétereket.
19:00 óra után megérkeztünk a Népligetbe.
Ha értékelnem kell az elmúlt kilenc nap történéseit, akkor egyértelműen azt gondolom, hogy ez a program az egyik legszebb és legjobb programja a Student Lines irodának.
Mindenek előtt el kell mondanom, hogy az idegenvezetőnk, Laurenczy Margit profizmusának köszönhetően semmi gondja nam volt a csoportnak, pedig ismét akadt egy olyan esemény, ahol rajta múlt, hogy probléma nélkül tudtunk tovább kalandozni.
Köszönet érte.
A városnézések programja, a hajóut, sőt hajó utak minden igényt kielégítőek.
Az egyes napokra tervezett programok nagy élményt jelentenének bárkinek.
Az esetleges kényelmetlenségeket, a komfort hiányát a megélt élmények bőven felülírják.
Fantasztikus út volt!
Ami talán egy kicsi negatívumként felróható, hogy nagyon feszes, mondhatni rohanós a program.
Ha legalább egy, vagy két nap még benne lenne, széthúzva, elosztva a napi programokat, teljesebb lenne az élvezet!!